Karácsony előtt betörtek hozzánk. Nem vittek el sok mindent, és sajnos a betörés sem első az életemben. Régebben sokat írtam. Kézzel, noteszekbe. Mindent írtam, ami valamilyen módon megfogott vagy bármilyen módon megérintett. De egy ideje elakadt a véna. A füzetet egyre nehezebb lett elővenni. Gondoltam benne van a hiba és egy kis újdonság kell, így jöttek a "komolyabb" beruházások füzetekbe vagy tollakba. De rájöttem, hogy a hiba bennem van. Így most "blogot" ragadok, hátha most sikerül a saját szórakoztatásomra, mint régen...csak kicsit 21. századosabban.
Az írás gyógyít. Nyoma marad, így végiggondolásra késztet. Tisztáz. Így jöjjön egy levél az elkövetőknek.
Kedves Betörő!
Karácsony előtt jöttél és nem vittél sok mindent, de a nyomod itt maradt, örökre bennem. Nem volt nagy ünnep váró érzés bennem... de Te, azt a keveset is elvetted. Nem tudom, valaha is betörtek-e hozzád vagy mi kényszerített erre a tettre? De szeretném leírni Neked, függetlenül attól, hogy átélted-e a másik oldalt, hogy mik voltak bennem.
Sokáig dolgoztam, egész sikeresnek éreztem a napom. Bevásároltam és karácsonyi ajándékokon törve a fejem haza indultam. Felértem a lifttel és a szokásos ceremóniával: megkezdtem az ajtó nyitást. Lifegett a zár az ajtóban. A lakótársamra gondoltam, "Ejnye, jól felhúzhatták, pedig tudja, hogy régi a zár és figyelni kell rá." Pedig Ő nem is egy erőszakos típus. Majd, amint megfogtam a kilincset, az ajtó kinyílt. Még mindig Zs. járt a fejemben: "Hogy lehet ilyen felelőtlen, hogy nyitva felejti az ajtót?!" De körülnéztem és faforgácsokat és fémdarabot láttam a földön, még mindig Zs.-re gondoltam és arra, hogy baja eshetett. Mindezek a másodperc tört részei alatt. Majd meglátom, először a kis szobát, hogy minden a földön, a konyhát, ami tárva-nyitva volt...és végül a szobám. Minden a földön, feltúrva és szétdobálva. Hatalmas légszomj...kifutottam a lakásból, leírhatatlan érzésekkel. Dörömböltem a szomszédnál segítségért...Pedig tudtam, hogy nem tud segíteni, legalábbis nem úgy, ahogy én szerettem volna. Mert megtörtént és ezen senki nem tud változtatni. Utána szinte csak formaságok következtek a rendőrökkel és a helyszínelőkkel.
Nem az a legrosszabb, hogy elvitted a notebookom, az ékszereim és persze egy kis készpénzt...Hanem, hogy a notebookon számomra fontos dolgok voltak, amik számodra értéktelenek és egy formázással letörölhetted már régen őket. Számomra a notebook nem a márkája és a típusa miatt volt drága, hanem azért, mert egy számomra fontos személy segítségével szereztem és még nem is fizettem teljesen vissza neki. Az ékszereket annyira nem bánom, mert bár gőgösen hangzik, de nagyon ritkán használtam a karkötőket és a gyűrűket...de a dédim gyűrűje is köztük volt, amit szándékkal ritkán használtam. Egy emléket vittél el vele.
Miattad ismertem meg az érzést, hogy koszban fekszem és minden mocskos körülöttem az ágyam, a ruháim a párnám és az egész lakás. Miattad érzem itthon néha, hogy valaki a hátam mögött a mai napig figyel...és nevetséges, de huszon éves fejjel újra kell barátkoznom a sötéttel. Pedig nem törtél zúztál, mint egyes társaid, "csak" feldúltál egy lakást és egy életet. Pár percet voltál itt és bennem mégis mély nyomot hagytál, sajnos.
Idővel rendbe jövök és egyszer mindent pótolok tudom, és tudom, hogy nem fogok mindig félni a sötétben.
B.
